Klió 2001/3.

10. évfolyam

Alekszandr Boriszovics Kamenszkij a moszkvai társadalomtudományi egyetem, a Rosszijszkij Goszudarsztvennij Gumanyitarnij Unyiverszityet (RGGU) tanára Magyarországon sem ismeretlen. A Pannonica Kiadó 2000-ben jelentette meg Nagy Katalinról írt művét. Az itt recenzált kötetben a szerző azt vizsgálja, hogy a XVIII. századi oroszországi reformok milyen összefüggésben állnak egymással, mennyiben tekinthetők a XVII. századbeli fejlődés következményeinek, illetve milyen hatást gyakorolnak az ország sorsának XIX. századi alakulására.

A szociológiai és politológiai publicisztika által befolyásolt közvélekedés szerint Oroszországban ciklikusan váltogatták egymást a befejezetlen reformok és ellenreformok korszakai. Kamenszkij szakít ezzel a szemlélettel. A XVIII. századi kormányzati intézkedések sorozatát az egész időszakon áthúzódó modernizációs folyamatként értelmezi. Két kérdésre keresi a választ: Tényleg ciklikus-e ez a fejlődés? Valóban sikertelennek és torzónak bizonyultak-e a reformkísérletek? Elemzése tárgyául nem elsősorban azért választotta a XVIII. századot, mert korábbi levéltárosi munkájának köszönhetően, behatóan ismeri a korszak publikálatlan forrásanyagát, hanem, mert úgy véli, e történelmi periódus szinte teljes egészében az intenzív és mélyreható változások időszaka volt Oroszországban.

A monográfia első fejezete módszertani jelegű. A szerző sorra veszi az általa használatos kulcsfogalmakat (reform, ellenreform, modernizáció, strukturális válság stb.), illetve meghatározza ezek viszonyát a nemzetközi és az orosz-szovjet történetírásban alkalmazott terminológiához. Elemzése közvetlen tárgyát, a XVIII. századi reformokat – jellegük és tartalmi sajátosságuk alapján – öt periódusra (fejezetre) osztja. Minden fejezet historiográfiai bevezetéssel kezdődik, amely áttekintést ad a szóbanforgó problémakör oroszországi és külföldi (főként angol nyelvű) szakirodalmáról.

A második fejezet Nagy Péter 1689–1725 közötti tevékenységét öleli fel. Kamenszkij a cár reformjait nem az általában megszokott tematikus módon, hanem kronologikus rendben dolgozza föl, azaz történeti fejlődésükben igyekszik megragadni azokat, hogy az ok-okozati összefüggések ne sikkadjanak el.

A XVII. század második felében a “Moszkvai Oroszország” weberi értelemben vett tradicionális társadalma súlyos funkcionális válságba került, amelyből kiutat találni csak a teljes rendszer átfogó és radikális átalakításával lehetett. A változtatás igényét a soknemzetiségű birodalommá növekedett Oroszország expanziós és védelmi képességének fenntartása, nemzetközi pozícióinak erősítése kényszerítette ki. Az Európán végigsöprő XVIII. századi háborúkban olyan ellenfelek csaptak össze, amelyek mintegy kétszáz éves előnnyel rendelkeztek a hadsereg és a gazdaság fejlődése terén az orosz államhoz képest. A modernizáció ilyen körülmények között egyben “európaizálást” is jelentett. Az elmulasztása esetén lehetséges történelmi alternatívát Lengyelország felosztása, illetve az oszmán birodalom gyors hanyatlása (az európai nagyhatalmak befolyása alá kerülése) jelzi. A péteri reformok célja mindvégig a korszerű, erős hadsereg létrehozása, és a működtetéséhez szükséges háttér (ipari és pénzügyi feltételek, átszervezett közigazgatás, hatékonyabban funkcionáló hatalmi szervek) megteremtése maradt.

I. Péter nem rendelkezett előre kidolgozott reformprogrammal, spontán újításainak sorozatát a napirenden lévő gyakorlati szükségletek diktálták. Úgy vélte, hogy a monarcha és az alattvalók legfőbb erkölcsi kötelessége az állam szolgálata. Eszményét, a felvilágosult rendeletekkel az élet minden részletére kiterjedően szabályozott, gyarapodó országot, a “közjót” elsősorban a kényszerítés eszközeivel akarta megvalósítani. Az erőszakos mobilizálás kiterjedt a társadalom valamennyi rétegére, beleértve a nemességet is. Az 1917-ig hatályban maradt “Rangtáblázat” (1722) soha nem tapasztalt mértékben növelte meg a nemesség függését a tróntól, s egyben kiprovokálta küzdelmét a privilégiumainak elismertetéséért.

Az egyedöröklésről 1714-ben kiadott cári rendelet biztosítani kívánta a nemesek állami szolgálatba áramlását. Történelmi jelentőségét mégsem elsősorban ez adja, hanem az, hogy egyenlőségjelet tett az addig kincstári tulajdonban lévő és csak a katonai szolgálat idejéig használható birtok (pomesztye), illetve a családi földvagyon (votcsina) között. Mindkettő örökíthető magántulajdonná vált. Ezzel megszűntek a nemesi rétegek közötti jogi különbségek. A rendelet kapcsán Kamenszkij azt emeli ki, hogy a “mesztnyicsesztvo” eltörlése (1682) után ez volt az a normatíva, aminek hatására megindult az egykori “szolgáló nemesség” különféle státusú csoportjainak korporációba tömörülése. (A középkori jellegű szociális struktúra rendi jellegű átalakulását a szerző kiemelt fontosságúnak tekinti az oroszországi modernizáció szempontjából.)

A társadalom szerkezetét az adórendszer reformja (1718) befolyásolta leginkább. A nemesek és a papok felmentést kaptak a bevezetett fejadó terhe alól. A mentesség elősegítette a nemesség renddé fejlődését. Erősítette a származáson alapuló összetartozás érzését, függetlenül a nemes szolgálati hierarchiában elfoglalt helyétől. A nemesi felkelés kötelékébe korábban verbuvált közrendűeket az újonnan létrehozott “állami parasztság” kategóriáján belül, külön adóosztályba sorolták, noha sokan közülük időközben jobbágylelkekkel rendelkező törpebirtokosokká váltak. Az “állami parasztok” közé kerültek az északi Tengermellék földművesei (“feketeföldesek”), és a birodalom perifériáinak bennszülött népei. Megszüntették a holopok (nemesi birtokokon élő, személyes szabadsággal és saját gazdasággal nem rendelkező szolgák) adómentességét. Beolvasztották őket a magánföldesúri jobbágyság egységesülő kategóriájába. A jobbágyok korlátozott mozgásának ellenőrzésére útlevelet adtak ki. A fejadó bevezetése nivellálta a társadalmat, növelte a szabályozhatóságát, és a minimumra csökkentette a mobilitást. Minden réteg számára nyomasztóvá vált a szabadságjogok hiánya. (Az új adórendszer célja a kincstár bevételeinek növelése volt.)

I. Péter reformjainak mérlege rendkívül ellentmondásos. Egyfelől sikerült leküzdenie az ország elmaradottságából fakadó válságot, és elindítani hazáját a modernizálódás útján: ütőképessé formálta a hadsereget, megteremtette a flottát, iparosított, hatékonyabb közigazgatást épített ki, megreformálta a pénzügyeket, átalakította a társadalom szerkezetét, szekularizálta a kultúrát, megváltoztatta az életformát és a gondolkodást, kiszabadította az individuumot középkorias béklyóiból. Az “európaizálás” azonban éppen a modernizáció szempontjából legfontosabb társadalmi szférában maradt felszínes, viszont mély kulturális szakadékot teremtett az elit és a tömegek között. A nagyhatalmi státust csak a lakosság alacsony életszínvonala árán lehetett fenntartani. I. Péter olyan latens problémákat konzervált hosszú időre, amelyek újabb strukturális válsághoz vezettek a XIX. században. Ezek közül Kamenszkij kettőt emel ki: a jobbágyság intézményének fenntartását, sőt megerősítését, és reformok végrehajtásának erőszakos módszereit.

Az 1700–1710-es években (a cári uralmat korlátozó régi nemesi intézmények lebontása és az újak stabilizálódása között) fennállt egy rövid történelmi periódus, amikor nem létezett a trón akaratának ellenszegülni képes politikai erő. Ekkor különösebb megrázkódtatások nélkül el lehetett volna törölni a jobbágyság intézményét, és merőben más irányt szabni a fejlődésnek. I. Péter nem élt a lehetőséggel. A jobbágymunkára alapozott manufaktúra már középtávon is gátolta az iparosodást, a technikai haladást, korlátozta a tőkebefektetési lehetőségeket. A gyenge oroszországi polgárság soha sem fordult szembe a nemességgel, inkább a megegyezés lehetőségét kereste.

A harmadik fejezetben tárgyalt szakaszt (1725–1741)* – a historiográfiában meggyökeresedett nézetekkel szemben – Kamenszkij nem tartja a péteri reformok felszámolási kísérletének. Álláspontja szerint az időszak egyfajta lélegzetvétel, ami ahhoz kellett, hogy a társadalom hozzászokjon az új intézményekhez, azok pedig alkalmazkodjanak az oroszországi körülményekhez. Az átalakulás visszafordíthatatlanná vált, noha tempója lefékeződött. Az egymást váltó kormányok figyelmének középpontjában az adó- és közigazgatási rendszer tökéletesítése, a kereskedelem ösztönzése állt. A növekvő költségvetési hiány és a dinasztikus válság (a Romanovok férfi ágának kihalása) meggyengítette a központi hatalmat. A kormányzó oligarchia arra akarta kihasználni Anna Ivanovna trónra lépését (1730), hogy a koronázási feltételek írásba foglalásával, intézményesen korlátozza az autokráciát egyes arisztokrata családok érdekében. A jogait féltő köznemesség fellépése megakadályozta a kísérletet. A péteri “rendőrállam” mindenhatósága megszűnt. A társadalomfejlődés iránya eltolódott a rendi jellegű privilégiumok kodifikálása felé.

A negyedik fejezet a XVIII. századi Oroszország első erőszakos államcsínyével, Erzsébet (1741–1761) trónra lépésével kezdődik. I. Péter leánya egy új nemzedéket emelt hatalomra. Képviselői az élet szerves részének tekintették a reformokat. Az Erzsébet-kori propaganda szerint az országban regnáló idegenek eltorzították vagy lerombolták mindazt, amit a császárnő atyja alkotott. Néhány év elteltével azonban az uralkodónő is felismerte, hogy a probléma az I. Péter által létrehozott rendszer működési zavaraiban rejlik, a korrekciós lehetőségeket pedig az előző kormányok kimerítették. Pjotr Suvalov gróf ajánlására az államigazgatási intézmények további vissza-, illetve átalakítása helyett a kabinet új bevételi források után nézett, javított a gazdálkodás feltételein. Suvalov a közvetett adókra helyezte a hangsúlyt, eltörölte a belső vámhatárokat, növelte a behozatali vámtarifákat, és a hazai ipar támogatására megalapította az első hitelbankokat. Reformjainak a hétéves háború kirobbanása vetett véget.

A negyedik fejezetet III. Péter (1761-1762) intézkedéseinek elemzése zárja. Kamenszkij szerint e rendeletek voltak az egész posztpetriánus időszak legradikálisabb döntései. Kiemeli közülük – a besúgás intézményének korlátozása és a szekularizáció mellett – a nemesi szabadságról 1762-ben kiadott manifesztumot, amely megszüntette a nemesek szolgálati kötelezettségét, és gyökeres változást idézett elő a társadalmi viszonyokban. Az ún. “Moszkvai Oroszország” kezdete, vagyis a XV. század vége óta először jelent meg egy valóban szabad, a tróntól teljesen független társadalmi kategória. A nemesség kivételezett helyzetének rögzítése elszakította a magánföldesúri jobbágyok és az állam közötti utolsó összekötő kapcsot. (Addig a nemesek szolgálatukért cserébe rendelkezhettek örökíthető földtulajdonnal és a birtokukon élő lelkekkel.) A jobbágy a földesúr kizárólagos magántulajdonává vált. A nemesség pozitív diszkriminációja felerősítette a rendek kialakulása felé tartó fejlődési folyamat aszinkronitását. A jobbágyrendszer XVIII. század második felében beköszöntő virágkorát – a közhiedelemmel ellentétben – nem II. Katalin, hanem III. Péter politikája alapozta meg. A korszak végére a “rendőrállam” alternatívája egyértelműen háttérbe szorult.

Az ötödik fejezet minőségileg új szakasz, II. Katalin uralkodásának (1762–1796) eredményeit foglalja össze. Először fordult elő a XVIII. századi Oroszország történetében, hogy a trón nem egyedi reformok rendszertelen bevezetésével kísérletezett, hanem a kor tudományos elméletein nyugvó, egységes koncepció szellemében, konzisztens programot próbált tudatosan megvalósítani. Szemben a historiográfiában elterjedt nézettel, miszerint kormányzása második felében a császárnő elfordult volna korábbi, felvilágosult elveitől, és csak imitálta a reformokat – miközben kizárólag a nemesség érdekeit védte – Kamenszkij folyamatosnak és következetesnek tartja II. Katalin tevékenységét. A cárnő már az uralkodása kezdetén pontosan megfogalmazta céljait, ezektől később sem tért el, csupán a politikai erőviszonyoktól függően, hol az egyik, hol a másik társadalmi szféra megújítására helyezte a hangsúlyt, taktikát és tempót váltott.

II. Katalin reformjainak középpontjában az oroszországi politikai rendszer fokozatos transzformálása állt olyan rendi monarchiává, amelyet alaptörvényekre támaszkodva, felvilágosult rendeletekkel kormányoznak. A császárnő európaihoz hasonló típusú társadalomszerkezetet akart létrehozni, és megteremteni a képviseleti szervek csíráit is. A hangsúlyt – saját szóhasználatával élve – a “középső” rend (a polgárság) erősítésére kívánta fektetni. (A francia példával szemben ellenezte, hogy a papságot önálló korporációként ismerjék el, viszont vallotta a parasztság renddé szervezésének gondolatát.) II. Katalin erkölcstelennek és károsnak ítélte a jobbágyságot, mert ellentmondott az egyén jogait hirdető felvilágosult eszményeknek. A cárnő osztotta azt a véleményt, miszerint a gazdasági fejlődés motorja a szabadság és a tulajdon. Reformelképzeléseit legkoncentráltabb formában az ún. Törvénykönyv-szerkesztő Bizottsághoz írt Utasításban (1765/67) foglalta össze. Kezdeményezésének sikere kiszélesíthette volna a reformok társadalmi bázisát.

A nemesség már az ötlet fölvetésének pillanatától határozottan ellenállt a jobbágyság eltörlését célzó uralkodói szándéknak. Az új törvénykönyv kidolgozására – a papság és a magánföldesúri jobbágyok kivételével valamennyi társadalmi réteg képviselőiből választott – tanácskozó testületet állítottak föl, amelynek munkája (1767–1768) azonban eredménytelennek bizonyult a kibékíthetetlen érdekellentétek miatt.

II. Katalin tanult az esetből. Nem kedvetlenítette el a kudarc, de rádöbbentette az oroszországi közállapotok és mentalitás rendkívüli konzervativizmusára. Elhatározta, hogy új törvények fokozatos bevezetésével egyensúlyt teremt a különböző társadalmi csoportok között. Ennek jegyében készült a nemesség, a városlakók, valamint a falun élők (csak az állami parasztok) jogait deklaráló három uralkodói kiváltságlevél. Az első kettőt születésnapján, 1785. április 21-én bocsátotta ki. (A harmadik – jobbágyzendülésektől tartva – asztalfiókban maradt.) E dokumentumoknak kellett volna előmozdítaniuk, hogy a társadalom hármas tagozódása megvalósuljon. II. Katalinnak nem állt szándékában, hogy különleges státust biztosítson a nemességnek, de a parasztság kialakulatlan jogi helyzete, és a “középső” rend kezdetleges állapota miatt, intézkedései a nemesek kiváltságos helyzetét erősítették a többi társadalmi csoport, különösen a magánföldesúri jobbágyok rovására. A nemesség renddé szerveződése befejeződött.

A császárnő megvalósult reformjai közül kiemelkedik az egységes és centralizált közigazgatási modell megteremtése (a nemesség formális helyi szintű önkormányzatával), a végrehajtói hatalomtól elválasztott bíróságok létrehozása, az egyház végleges alárendelése az államnak (a kolostorok gazdálkodásának kormányzati ellenőrzése), a pénzügyek korszerűsítése (az állami bevételek és kiadások rendszerezett nyilvántartása, a költségvetés megalkotása, a papírpénz meghonosítása, az első nyugati hitelek felvétele), az erkölcsök és a közrend felügyeletének szabályozása, az elemi oktatás bevezetése a városokban.

II. Katalin uralkodása a relatív stabilitás és a kiszámíthatóság időszaka volt. Az állami erőszak háttérbe szorult, a társadalmi viszonyok humanizálódtak. A császárnő reformterveinek maradéktalan megvalósulása esetén, Oroszország közel kerülhetett volna ahhoz a fejlődési alternatívához, amely a civil társadalom és a jogállam kialakulása felé mutatott. Az elképzeléseiből mindazt sikerült megvalósítania, ami nem ütközött a politikai realitásokba, és nem fenyegetett szociális robbanással.

A hatodik fejezet I. Pál rövid uralkodását (1796–1801) értékeli. Trónörökösként ő is a felvilágosodás eszméit vallotta, és a reformok folytatásában gondolkodott, ám nézetei nem rendeződtek egységes koncepcióba. A francia forradalom hatására világképe radikálisan megváltozott, s attól kezdve a fennálló társadalmi viszonyok konzerválására törekedett. A fegyveres erők olajozott gépezetében látta az ideális modellt. A hadsereg megerősítésétől hatékony védelmet remélt a belső és külső forradalmi veszély ellen. Megkoronázása után visszaállította a szóban kiadott törvényerejű rendeletek (Erzsébet korában meghonosodott, de II. Katalin idején feledésbe merült) intézményét, minden hatalmat a saját kezében összpontosított, és demonstratívan szembehelyezkedett anyja szellemi örökségével. Nem ismerte el alattvalóinak jogát a korporatív érdekképviseletre. Támadást intézett a nemesek kiváltságai ellen: adót vetett ki birtokaikra, korlátozta a guberniumi szintű önkormányzati testületeik önállóságát, a tisztnek jelentkezőket kötelezte, hogy három hónapot sorkatonaként töltsenek el. Uralkodása idején tömegesen zártak ki nemeseket a hadseregből. Az elbocsátottakat további retorziók is sújtották. (I. Pál politikája nem a nemesség ellen, hanem a fegyelem és az engedelmesség megszilárdítására irányult.) A császár mindvégig a jobbágyrendszer megrögzött híve maradt. A rendelkezései miatt növekvő elégedetlenség végül palotaforradalomba torkollt, melynek okai lényegében azonosak voltak a III. Pétert detronizáló államcsíny motívumaival (a politikai jogfolytonosság és stabilitás hiánya, a kormányzás despotikus jellege). I. Pál intézkedései antimodernizációs jellegűek, mert az “európaizálás” megakasztását, de legalábbis lelassítását célozták. A rendőrállami módszerek felújítását az orosz társadalom egyöntetűen elutasította.

A szerző végkövetkeztetése szerint, 1694-től 1796-ig az oroszországi reformok egymásra épülő, összefüggő folyamatot alkottak, melynek menetében nem mutatható ki ciklikusság. Az átalakítások az I. Péter által megkezdett modernizáció medrében haladtak, eltérések csak az intézkedések jellegében, intenzitásában, a végrehajtás radikalizmusának mértékében tapasztalhatók. Az 1796–1801 közötti ellenreform-kísérlet eredménytelen maradt. A XVIII. században Oroszország már ugyanazon az úton járt, mint az európai államok. Gazdasági-technikai téren ledolgozta elmaradását, katonailag megerősödött, nemzetközileg versenyképessé vált. Fejlődésének tartalmát azonban eltorzította a jobbágyság intézményének konzerválódása. Az európaizált felszín alatt tovább éltek az orosz régmúlt “sajátos” vonásai. A jobbágyrendszer fennmaradása elősegítette a nemesség állami függés alóli kiszabadulását, gátolta az iparosodást és polgárosodást, a civil társadalom kialakulását. Mély kulturális szakadékot hozott létre a középkori állapotokban rekedt parasztság és az “új korba” érkezett többi társadalmi réteg között. Előidézője lett a XIX. század második felében jelentkező, újabb strukturális válságnak.

A monográfiát az RGGU kiadója jelentette meg. A mű általános politikatörténeti vonatkozásokkal kiegészített, terjedelmében rövidített, más címmel ellátott, olvasmányos változatát egyetemi tankönyvként publikálták az USA-ban.

A. B. Kamenszkij: Ot Petra I do Pavla l. Reformi v Rosszii XVIII veka. Opit celosztnogo analiza (I. Pétertől I. Pálig. Reformok a XVIll. századi Oroszországban. Átfogó elemzés kísérlete). Moszkva, 1999. 575 o.